The Song of the Pine Tree Fairy

The Song of the Pine Tree Fairy
(from Flower Fairies of Winter) 

A tall, tall tree is the Pine tree,

With its trunk of bright red-brow –

The red of the merry squirrels

Who go scampering up and down.

There are cones on the tall, tall Pine tree,

With needles sharp and green;

Small seeds in the cones are hidden,

And ripen there unseen.

The elves play games with the squirrels

At the top of the tall, tall tree,

Throwing cones for the squirrels to nibble –

I wish I were there to see!

by Cicely Mary Barker 

Book Review: Bambi

Bambi 
by Felix Salten
(read in Hungarian)

My dad has read Bambi to me once and now I have read it on my own. It is a gripping story, I know that sounds like a cliché though. The story is very sad but has funny bits in it too. My favourite part is when Bambi is in the clearing with his Mum. Bambi saw a butterfly and thought it was a flying flower, he also saw a cricket and thought it was jumping grass. I like this bit because it is funny and is shows the loving relationship between Bambi and his mum. This book was fantastic, it's worth reading.

Book Review: Mio poikani Mio (Mio, My Son)

Mio poikani Mio (Mio, My Son)
by Astrid Lindgren 
(read in Finnish)

Mio, poikani Mio is a fantasy book about an orphan who discovers he is a prince. He has to fight against the evil Ritari Kaamo. This book was exciting. My favourite part was the cliffhanger when Ritari Kaamo pulled Mio up from hanging over the side of the stairs.

Két Őszi Levél

A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél. S hullott a többi fáról is.

A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egész a rétre nyúlt ki. Legszélsőbb ágán két levél kuksolt egymás mellett.

 - Már nem úgy van, mint régen - mondta az egyik levél a másiknak.

 - Nem - ismételte a másik. - Ma éjjel is annyian elmentek közülünk... Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon. 

 - Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor - mondta az első. - Amikor még meleg volt, és a Nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan közülünk már akkor elsodródtak, holott még fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.

 - Most a Nap csak ritkán süt - sóhajtott a második levél -, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.

 - Vajon igaz-e - kérdezte az első -, vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk, és aztán újra mások, és mindig újra?

 - Biztosan igaz - suttogta a másik. - El se tudom képzelni... Ez már meghaladja a mi fogalmainkat.

 - És aztán olyan szomorúak leszünk tőle - tette hozzá az első.

 Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé:

 - Miért kell elmennünk?

 A második kérdezte:

 - Mi lesz velünk, ha lehullunk?

 - Lehanyatlunk...

 - Mi van ott lenn?

 Az első felelte:

 - Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt... De senki se tudja.

 A második kérdezte:

 - Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk?

 Az első ismételte:

 - Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen.

 Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:

 - Ne bánkódj olyan nagyon, hisz reszketsz már.

 - Hagyd csak - felelte a másik. - Mostanában olyan könnyen reszketek. Már nem érzem magam olyan biztosan a helyemen.

 - Ne beszéljünk többé ilyen dolgokról - mondta az első levél.

 A másik felelte:

 - Nem..., hagyjuk..., de... mi másról beszélhetnénk?... - Hallgatott, és kis szünet után folytatta: - Vajon ki megy el közülünk elsőnek?

 - Ezzel még ráérünk - csillapította az első. - Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a Nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még? És aztán reggel a harmat... És az enyhe, pompás éjszakák...

 - Most iszonyatosak az éjjelek - panaszkodott a másik -, és nem akarnak véget érni.

 - Nem szabad panaszkodnunk - mondta az első szelíden -, hisz tovább éltünk, mint sokan-sokan közülünk.

 - Ugye, nagyon megváltoztam? - érdeklődött a másik levél félénken, de sürgetőn.

 - Szó sincs róla - erősítette az első. - Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem, ó, nálam az egészen más...

 - Ugyan, ne tréfálj! - vágta el szavát a másik.

 - De igazán úgy van - ismételte az első buzgón -, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észrevenni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem!

 - Köszönöm - suttogta a másik levél meghatottan. - Nem hiszek neked..., legalábbis nem egészen..., de köszönöm, hogy olyan jó vagy..., te mindig olyan jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó.

 - Hallgass! - mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat szavát vette.

 Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak.

 Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett.

 - Ó..., most... - mondta a második levél - én...

- Megtört a hangja. Lassan levált ágáról, és kerengélve lehullt. 

 Itt volt a tél.    

 

Night School

My school owns a villa called Villa Pukila. In the spring, when I had already gone to Hungary for the summer, our class planted barley, wheat and oats in Pukila's garden. Last week, on Monday, we harvested the grain with sickles, collected it in bundles and put them in the sauna to dry.

On Thursday we made flails by stripping the bark of branches, drilling holes and tying two branches together. Once the flails were done we took them to the sauna to thresh the grain. First we hit the bundles against the wall, then we hit the bundles with the flails to get all the grains out. Lastly, we threw the grains to separate the grains and the husks.

That night we also had a class sleepover in Pukila. It was REALLY fun. It is the best day of school in the whole year.

Two Autumn Leaves

The leaves were falling from the great oak at the meadow's edge. They were falling from all the trees.

One branch of the oak reached high above the others and stretched far out over the meadow. Two leaves clung to it's very tip. "It isn't the way it used to be." said one leaf to the other.

"No,"the other leaf answered. " So many of us have fallen off tonight we're almost the only ones left on the branch."

"You never know who's going to go next, " said the first leaf. "Even when it was warm and the sun shone, a storm or a cloudburst would come sometimes, and many leaves were torn off, though they were still very young. You never know who's going to go next."

"The sun hardly shines now," sighed the second leaf, "and when it does, it gives no warmth. We must have warmth again."

"Can it be true," said the first leaf, "can it really be true, that others come to take our places when we're gone and after them still others, and more and more?"

"It really is true," whispered the second leaf. "We can't even begin to imagine it, it's beyond our powers."

"It makes me very sad," added the first leaf. They were very silent a while. Then the first leaf said quietly to itself, "Why must we fall?"

The second leaf asked, "What happens to us when we have fallen? We sink down...What is under us?"

The first leaf answered, "I don't know. Some say one thing, some another, but nobody knows."

The second leaf asked, "Do we feel anything, do we know anything about ourselves when we're down there?"

The first leaf answered, "Who knows? Not one of all those down there has ever come back to tell us about it."

They were silent again. Then the first leaf said tenderly to the other, "Don't worry so much about it. You're trembling."

"That's nothing," the second leaf answered, "I tremble at the least thing now. I don't feel so sure of my hold as I used to."

"Let's not talk any more about such things," said the first leaf.

The other replied, "No, we'll let it be. But-what else shall we talk about?"

It was silent, but went on after a little while, "Which of us will go first?" "There's still plenty of time to worry about that," the other leaf said reassuringly.

"Lets remember how beautiful it was, how wonderful, when the sun came out and shone so warmly that we thought we'd burst with life. Do you remember? And the morning dew and the mild and splendid nights...?

"Now the nights are dreadful," the second leaf complained, "and there is no end to them."

"We shouldn't complain," said the first leaf gently. "We've outlived many, many others."

"Have I changed much?" asked the second leaf shyly.

"Not in the least," the first leaf said. "You think so only because I've gotten to be so yellow and ugly. But it's different in your case."

"You're fooling me," the second leaf said.

"No, really," the first leaf answered eagerly, "believe me, you're as lovely as the day you were born. Here and there may be a little yellow spot. But it's hardly noticeable and makes you only more beautiful, believe me."

"Thanks," whispered the second leaf, quite touched. "I don't believe you, not altogether, but I thank you because you're so kind. You've always been so kind to me. I'm just beginning to understand how kind you are."

"Hush," said the other leaf, and kept silent itself, for it was too troubled to talk any more.

Then they were both silent. Hours passed. A moist wind blew, cold and hostile, through the treetops. "Ah, now," said the second leaf, "I..."

Then it's voice broke off. It was torn from it's place and spun down. Winter had come.

Passage from Bambi by Felix Salten written in 1928

      

      

I am reading Bambi just now and thinking about Autumn on my home school day. I like this chapter and wanted to share it.